Első pilisi túránk

2018-04-20

2017 augusztusában kerítettünk sort az első pilisi túránkra. Előtte voltunk egy nagyobb csoporttal kirándulni (szintén a Pilisben), így fellelkesülve úgy gondoltam veszek egy térképet és szervezek én magunknak túrát. Annyira nem lehet bonyolult, ha már egy térkép a rendelkezésünkre áll. Túratársam úgy gondolta, ő kevésbé merész ilyen téren, ezért mindenképpen olyan helyre menjünk először, ahol már legalább az egyikünk túrázott. Így esett a választásunk a Rám-szakadékra.

Alapos felkészülés előzte meg ezt a kirándulást. Bár részemről ez nem megfelelő fizikai erőnlétet jelentett, hanem inkább tájékozódást. (Alsós általános iskolás koromban voltam ott utoljára, mégsem megerőltető élményként maradt meg az emlékeimben, ezért nem féltem.) Így megtudtam, hogy Dömösről kell indulni, hogy alulról felfelé kell haladni, esős vagy télies időben veszélyes is lehet. Utcaképeket nézegetve azt is kiderítettük, hogy hol lehet parkolni. Itt jegyezném meg, hogy bár Dömös egy apró település, a parkolásért a központban (ahonnan indul a Rám-szakadék túra) mégis fizetni kell. Legalább a falu is profitál a kirándulókból… :)

Sikeresen kiválasztottunk egy napot, amire – mint utólag megtudtuk – hőségriadót rendeltek el. Nyári nap révén korán reggel indultunk, fejfedőt azonban csak egyikünk vitt (aki nem én voltam) azt gondolva, hogy „az erdőben úgyis hűvös van, és nem süt be a nap”. Ez a jelmondat igaz is volt… a túra egy kis részére. A kirándulás legelején láthattunk egy viszonylag nagy és mély lyukat. Lehet, hogy barlang volt, vagy „csak” valami vadállatnak a rejteke, azonban nem derült ki, mivel egyikünk sem mert közel menni hozzá. Elhaladtunk még egy valaha volt férfi és női mosdó mellett, amit mára szinte teljesen benőtt a növényzet, épphogy csak a feliratokat lehetett kisilabizálni az ajtókon.

Maga a Rám-szakadék gyönyörű volt, létrákkal, korlátokkal, hatalmas kövekkel, vízmosásokkal. Megcsodáltuk a sziklákat, ugráltunk a köveken, tisztelettel adóztunk a mentés közben itt elhunyt tűzoltónak állított emlékművön. És valóban a nap kevésbé sütött be. Felérve a szakadék tetejére elhatároztuk, hogy „felsétálunk” Dobogókőig. Bátran kijelenthetem, hogy számomra az minden volt, csak séta nem. Itt az erdőben már jóval melegebb volt, hosszan tartó emelkedőn kaptattunk végig és a fizikai erőnlétem is kívánni valót hagyott (volna) maga után. Ennek eredményeképpen inkább koloncnak éreztem magam, aki miatt 20-30 méterenként meg kell állni, mert nem kap levegőt. De ahogy felfelé meneteltünk a kilátás egyre inkább kárpótolt. Mikor felértünk első utunk a vízcsaphoz vezetett, ahol frappánsan közölte velünk egy úriember, hogy „a legjobb időt” választottuk a túrázáshoz. Majd megpihentünk a helyi turistafogadóban egy sör társaságában. Visszafelé Dömösre persze már sokkal könnyebb volt, bár másik útvonalat választottunk , és a nap még mindig erősen tűzött. Hazafelé szerencsére nem nekem kellett vezetnem, amit nem bántam, mert már erősen hányingerem volt, fájt a fejem és szédültem a napszúrástól.

Noha utólag úgy gondolok rá, hogy remek kis túra volt, erősen úgy vélem, hogy megszépültek az emlékek. :) Ja és hiába voltunk erdőben, azért betűzött a nap. Legközelebb viszek sapkát. :)

 

kép forrása: utazom.com